Részletes beszámoló a 2011. évi Becsület Napja megemlékezésről

Vidékről felutazva a fővárosba, a Moszkva térnél már messziről látszódtak a rendőrségi gépkocsik, ami arra ösztönzött bennünket, hogy haladjunk tovább Budakesziig. Beérve Keszi határába azonnal megláttuk hol gyülekeznek Árpád-sávos testvéreink. Mellettük egy kisebb rendőrségi egység várakozott, sokat nem kellett találgatni mi a tervük. Mi is csatlakoztunk a várakozók táborához, ezzel egy időben megkezdődtek az igazoltatások. Sérelmesnek tartottam, és szóvá is tettem az igazoltatást vezető parancsnoknak, ha mi nemzeti érzelmű emberek elmegyünk valahova megemlékezni, azonnal ott vannak a nyakunkon, mert hiszen tőlünk, gonosztevőktől kell megmenteni a hazát. Miért nem Siófokon razziáztak azon az ominózus fegyveres erődemonstráción? Arról a mai napig nem kapott választ a társadalom. Elhárította a kérdést, s közölte, ők teszik a dolgukat attól függetlenül, mikor melyik párt van éppen hatalmon, amin mi jót mosolyogtunk. Számunkra jelenlétük már idegesítő az ünnepeinken, megemlékezéseinken, amikor felírnak bennünket, már lélekben készülünk a következő szabálysértési eljárásra, pedig nincs üldözési mániánk. Látszott némelyik rendőrön, számukra is sokszor kényelmetlen ezt az erőltetett intézkedést végigcsinálni.

Az csak később vetődött fel bennünk, a zsidó nyári fesztiválon és a " hanuka ünnepe " esetében is gyakorolhatnák tevékenységüket, vagy ott tilos? Ott megtiltja a mindenkori hatalom a zaklatást, hiszen egy tőről fakadnak. Az év 365 napja csak a holokausztról szól, már rettentően rühelljük, de nem csak mi, hanem a társadalom nagyobbik fele szintén! Más irányba terelve a beszélgetést, nem nyugodtak meg a kedélyek, úgy 10 másodperc alatt, kétszer is, állítólag súroltam a holokauszt tagadást. Szerintem nem, de a rendhagyó történelem órát nem tudtam befejezni. Felszólítottak, hagyjam abba, mert intézkedni fognak ellenem. Hangsúlyoztam, szerettem volna számukra megvilágítani, hogy tisztában legyenek vele, egyáltalán mit is tagadnak a másik álláspont képviselői. Mi nem unatkoztunk a gyülekezés alatt, "szépen" telt az idő.

Véget értek az igazoltatások, elindultunk a gépkocsihoz a koszorúért, amikor német bajtársak odajöttek hozzánk, hoztak ők is egy kisebb koszorút, hogy legyünk kedvesek, vigyük fel a megemlékezés helyszínére és helyezzük el a nevükben. Nem merik vállalni a maradást, indulnak vissza Németországba, Ferihegyen, a reptéren már célzottan vártak rájuk, igazoltatták, zaklatták őket, s további szankcióktól tartanak hazájukban. Természetesen nagyon szívesen eleget tettünk kérésüknek! Elindultunk a Vadasparkba, ahol már a hatóságtól mentes övezetben vártuk be az utolsókat. Körülbelül egy jó óra várakozás alatt szép számban jöttek még szervezetek, és kegyeletüket leróni vágyó magánszemélyek. Az MTI riportere is nagy érdeklődéssel beszélgetett velünk, és fotózta a koszorúkat. Eljött az indulás pillanata, több mint egy óra erőltetett hegyi menettel feljutottunk arra a tisztásra, ahol a megemlékezést szándékoztuk megtartani. A hatalom gáncsoskodása, kellemetlenkedése megnehezítette és beárnyékolta mi tisztességes megemlékezésünket, de megakadályozni mégsem tudta, az erdő mélyére eljöttek fiatalok, idősek, lányok, asszonyok egyaránt. Részünkről a várakozásokat magasan meghaladta a létszám, persze a szívünk mélyén jobban szerettük volna a Hősök terén, de ha az elesett hős katonáinkra csak ilyen körülmények között tudunk megemlékezni egy erdő mélyén, akkor ilyen körülmények között fogunk emlékezni.

Erről jutott eszünkbe, Erdélyben a Nyerges-tetőn is sok-sok évig titokban, apró kis nyárfa kereszteket szurkálhattak le, mert a hatalom üldözte a megemlékezéseket. Magyarországon hasonló a helyzet jelen esetben. Ma ott kopjafák sokasodnak és hirdetik dicső hőseink önfeláldozását a sokszoros orosz túlerővel szemben, kiknek nem volt egy szemernyi esélyük 1849-ben augusztusában sem.

Férfiasan várták sorsuk beteljesedését, de a megadás szóba sem kerülhetett! Ebből látszik, jöhetnek, mehetnek évszázadok, az erkölcsi győzelem mindig a mi oldalunkon áll, mert akikre mi felnézünk, Ők az örök példa, a megadásra nem gondoló, hazájukat cserben nem hagyó hazafiak, Dobó Istvántól Virág Gedeonig, Prónai Páltól Szálasi Ferencig. Az idő rövidsége miatt nem sorolhatjuk fel azokat, kiket meg kellene említeni önzetlen és bátor magatartásukért a Haza oltárán. Amíg világ lesz a világ, a jövő magyar ifjúságának példaképei továbbra is csak az ilyen beállítottságú emberek lehetnek, erőt belőlük meríthetünk. Ezeket az embereket egy közös cél vezérelte, a Haza minden előtt! Jellemükben közös volt a szilárdság, nem féltették életüket, vagyonukat, katonáikért felelősséget éreztek. Ma tálunk-e ilyen jellemű vezetőket? Ebből következik, a mi példaképünk soha nem lehet Dálnoki Miklós Béla, az I.magyar hadsereg parancsnoka, aki 1944.év október 18.-án átállt a Vörös Hadsereghez. Itt azonnal ki kell emelni, katonái nem követték, mert az egyszerű katona féltette hazáját, nemzetét, szűkebb családját. Sztálin december 22.-én a Debrecenben megalakult új magyar kormánynak miniszterelnökévé választatta. Fényes karriert azonban nem futott be, nemsokára rejtélyes körülmények között meghalt, elnyerte az árulók méltó büntetését. Minden elnyomó hatalom egyszer kivérzik, reméljük a mostani szabadkőművesek is eltűnnek országunkból, Európából, s egyszer a föld színéről! Tapasztaljuk az utóbbi időben, amit tanítottak immár 66 éve a közelmúlt történelméről, abból szinte semmi sem úgy igaz. A győztesek igazsága nem állta ki az idők próbáját!

Elérve a tisztást, egy rövid levegővételhez jutottunk, a rendezők a hangosításon keresztül elmondták a megemlékezés menetét. Hármas sorokban rendeződve álltunk, méltóságteljesen megadva az esemény rangját, elénekeltük a Himnuszt, majd a beszédek következtek. Közben teljesen besötétedett, s a hideget már kezdtük érezni minden porcikánkban. Elmondta beszédét ifj. Györkös István a Magyar Nemzeti Arcvonal részéről, majd Barkai Roland az Egységes Magyarország Mozgalom vezetője folytatta.

Német bajtársaink is felolvasták az otthon maradottak üzenetét, megemlékezve a budai hegyek hőseiről, amit már előre lefordítottak magyar nyelvre.

A szónoklatok elhangzása után, a koszorúzni vágyó szervezetek ezt egymást követően meg is tették, a végén koszorúztak a szervezeten kívüli megemlékezők. Köszönet kitartásukért. Már csak egy dolog maradt hátra, közösen, majd háromszázan elmondtuk a Miatyánkot. Ezután rendeződni kellett csoportokba, az egyik oldalon azok gyülekeztek, akik nem vállalhatták a túrát, koruknál, egészségi állapotuknál vagy szabad idejük hiányban. Ők kettes sorban, egy gyors létszámellenőrzést követően visszaindultak a városba. A túrázni szándékozók a másik oldalon hármas sort alkotva készülődtek testileg, lelkileg. Akik már több túrán részt vettünk, tudjuk nem gyerekjáték, tehát mindenkit még egyszer megkérdeztek, hogy jól átgondolták-e a helyzetet, most még meggondolhatják magukat. Egy kiszállási lehetőség lesz 10 km után, ha ezzel nem élnek, utána nincs visszaút! Ezzel elindult a túra, s csodával határos módon senki nem állt ki a 10 km-es lehetőségnél. Az első 15 km-en kicsit fulladtunk, mármint mi, akik komoly súlyfelesleggel vágtunk neki az útnak, lehetett hallani szép számban lihegő embereket.

Ezen a részen volt a legtöbb emelkedő, ahol bizony a tempót tartani kellett fiatalabb bajtársainkkal, meg aztán a presztízs, mi idősebbek sem akartunk szégyenben maradni.

A Kopasz hegyi kilátónál álltunk meg először kb. 20 percre, itt sokan ettek ittak, majd a bakancsukat, ruházatukat szedték rendbe. Ismét létszámellenőrzés következett, ami nem ment mindig könnyen, mert a hármas sorok a terep viszontagságai következtében felbomlottak, viszont senkit nem lehetett elhagyni, ezért kétszer is számolni kellett. Következtek könnyebb nehezebb terepek, a középső szakaszban jól éreztük magunkat, a friss levegőn teljesen regenerálódtunk, s közben bajtársainkkal ismerkedtünk, beszélgettünk gyermekeink nevelésről, taníttatásukról, politikáról, irodalomról, történelemről, s nem utolsó sorban a szabadkőműves elnyomóinkról. Szinte észre sem vettük a második szakasz végét, amikor kiértünk az aszfaltra Zsámbék mellett. Itt két társunk sérülés miatt kiszállt. Az ott várakozó bajtársaink zsíros kenyérrel, szeletelt vöröshagymával, teával vártak bennünket, ami nagyon jól esett. Kivétel nélkül majszoltunk, az energiát pótolni kellett. Itt is körülbelül 20-25 percet pihentünk, aztán 1 km aszfalt után ismét terepen folytattuk. Hát ez a része volt a legnehezebb, az utolsó harmad nagy részét fagyott szántáson tettük meg, igazi boka és ízületszaggató terep volt, néhol belvizes részekkel, ahol bokáig süllyedtünk. Árkot is ugrottunk, azért az ugrottunk az túlzás, mert már nem akartak az izmaink engedelmeskedni, a helyes szó inkább, átvetettük magunkat, kisebb nagyobb sikerrel. Egyszer csak az aszfalt útról valaki villogott, lámpával jelzéseket küldött aztán megint villogott. Ott álltunk tanácstalanul, ki lehet, mit akarhat? Vagy 10 perc után a fény elindult felénk, olyan sebességgel, azt hittük valaki terepmotorral jön. Pár perc múlva nem hittünk a szemünknek, két rendőr futott utánunk, és már messziről kiabálta az egyik, ő csak segíteni akar, mert rossz irányba megyünk Szomor irányába. Mondtuk nekik, jó irányba megyünk, köszönjük a segítségét, a mi csoportunk Mányba megy az Ismeretlen katona sírjához. Akkor derült ki, másik csoportok, emlékezni vágyók is túráznak tőlünk függetlenül. Gondoltuk, a hatalomnak még egy fricska, hála Istennek, sok jó magyar bajtárs szintén elindult a saját Kitörés túráját megvívni. Ez az utolsó szakasz volt a legnehezebb, kevés beszédet lehetett hallani, csendben haladtunk a nehéz terepen, de a beérkezés előtti utolsó km-en már vidáman énekelt a társaság.

Hajnali 04:50 perckor értünk a célba, leróttuk tiszteletünket az Ismeretlen katona sírja előtt, utána ismét rendeztük sorainkat és számlálás következett. Befejezésként közösen elénekeltük a Szózatot, és készítettek egy csoportképet az örökkévalóságnak.

Nincs két egyforma túra, változik az útvonal, változnak az időjárási viszonyok, egy közös van bennük, mindegyik felejthetetlen! Reggel 05:30-ra voltak a buszok megrendelve, sokan csurom vizesek voltunk, majd megfagytunk. Egy óra késéssel azért megérkeztek, sokan dünnyögtek, ekkor azzal vigasztalódtunk, hogy azok a katonák, kik éhezve, fázva az életükért meneteltek, közben állandó bombázásnak voltak kitéve az angol gépek részéről, buszok nem várták Mánynál, vajon kinek panaszkodhattak?

Az az észrevételünk, országszerte évről évre többen csatlakoznak mozgalmainkhoz szervezetek és szimpatizálók egyaránt. A történelmi-Magyarország területén szerény körülmények között, de annál nemesebben Csíkszeredán is megemlékeztek.

A hatalom gáncsoskodása a Becsület napját a Nemzeti Ellenállás napjává emelte.

KITARTÁS!

Dunaföldvár, 2011. 02. 14.

Kardos Lajos Ő. M.G. M. vitéz Gömbös Gyula z.